Egyre több gyereknél tapasztalnak a szülők, pedagógusok
valamiféle akadályozottságot a tanulásban. Csak úgy röpködnek a
megnevezések: diszlexia, hiperaktivitás, figyelemzavar. A jelenségek és
fogalmak zűrzavarában rak rendet a neuropszichológus.
Egyre több gyereknél tapasztalnak a szülők, pedagógusok valamiféle
akadályozottságot a tanulásban. Csak úgy röpködnek a megnevezések:
diszlexia, hiperaktivitás, figyelemzavar. A jelenségek és fogalmak
zűrzavarában rak rendet a neuropszichológus.
Magyar Narancs: Mivel foglalkozik a neuropszichológia?
Donauer Nándor: Mi itt, a Budai Gyermekkórház ambulanciáján
többek között a különböző kognitív funkciók, a figyelem, az észlelés, a
memória zavarainak diagnosztizálásával, illetve fejlesztésével,
terápiájával foglalkozunk, de a neuropszichológia ennél jóval szélesebb
tudományterület. A neuropszichológusok már régebben sejtették, hogy nem
diszkrét funkciókban és agyterületekben, hanem rendszerekben kell
gondolkodnunk. A modern képalkotó eljárásokkal ez szó szerint láthatóvá
is vált: egy-egy tevékenységben az agy több területének milliárdnyi
idegsejtje vesz részt, de az adott funkcióért felelős terület aktivitása
kiemelkedik ebből az összhangzatból, mintegy irányítja ez egész
tevékenységet.
MN: Egyes becslések szerint a gyerekek tizenöt-harminc
százalékának van valamiféle tanulási problémája, enyhébb vagy súlyosabb
részképességzavara. Mi az, hogy részképességzavar?
DN: Manapság nagyon könnyen rámondják egy gyerekre, hogy
részképesség-zavaros, és a szülő a pedagógussal vállvetve megpróbál
számára az adott tantárgy alól felmentést szerezni. A valóságban kevés
igazi "disz"-es gyerek van. A többség határeset, inkább csak bizonyos
funkciók fejletlenségéről van szó - ennek is lehetnek persze súlyos
tanulási képesség- és viselkedésbeli következményei. Abból kell
kiindulnunk, hogy a gyerekek kognitív funkciói, a megismerő funkciók az
érzékeléstől a gondolkodásig nem egyenletesen fejlődnek. Ha van egy
nagyobb széttartás az egyes képességek fejlettsége között, az még nem
betegség, csak érési lemaradás, amit, ha idejében észlel a gyerek
környezete, még nagyon jól tudunk "érlelő" terápiákkal kezelni. Az lenne
a kívánatos, hogy a szülők minél előbb figyeljenek föl a "furcsa"
jelenségekre: például, hogy a gyerek feltűnően sokszor esik el, vagy
hogy míg a csoporttársai már legóznak, ő még mindig inkább csak a
kisautóját tologatja, vagy hogy még nyolcévesen sem tudja megnevezni az
ujjait. Persze a szülő a gyerekét általában a jól működő kognitív
funkciói alapján ítéli meg: igaz, hogy Pisti nem boldogul nemhogy a
fűzővel, de a tépőzárral sem, viszont negyvenkét autómárkát fel tud
sorolni. Ez nagyon szép, csakhogy itt akkor valami
finommozgás-problémája van a gyereknek - ezzel pedig minél előbb kezdeni
kell valamit.
MN: Így kerül a neuropszichológushoz a gyerek?
DN: Amikor hozzánk bekerül egy gyerek, általában már többrétű a
probléma: a kognitív deficitekre különböző pszichés problémák,
magatartászavarok rakódnak. Az én feladatom többek között, hogy a
problémák, tünetek okait szétválasszam, hogy megkeressük, mely
funkciókkal van probléma, és melyek azok, amelyek jól működve a későbbi
fejlesztés vagy rehabilitáció kiindulópontjai lehetnek.
MN: Mire irányul egy neuropszichológiai vizsgálat?
DN: A neuropszichológus nemcsak az adatokat, a különböző
vizsgálatok nyomán kialakult profilt nézi, hanem azt is, hogy a gyerek
hogyan old meg egy adott feladatot. Például mondok tizenöt szót, amit
neki - persze többszöri ismétléssel - meg kell jegyeznie és
viszszamondania. Ilyenkor azt is nézzük, hogy a gyerek hogyan próbálja a
tizenöt szót megtanulni. Ha azt látjuk, hogy az egyes ismétlési
próbákban a tizenöt szó soha nem ugyanabban a sorrendben szerepel, akkor
"előhívási stratégia" problémája van a gyereknek. Ennek az oka lehet
pszichés, és lehet organikus - ilyenkor tovább vizsgálódunk, tovább
"szálaljuk" a jelenséget. Ha viszont inkább az utolsó szavakra
emlékszik, az első elemek előhívása gyenge, akkor ez azt mutatja, hogy a
homloklebenyben lévő szemantikus tár, ahol - némi leegyszerűsítéssel - a
szavak jelentése tárolódik, "gyengébben működik" - ez vezethet aztán
olvasási nehezítettséghez, súlyosabb esetben diszlexiához.
MN: Miért éppen az olvasással van a leggyakrabban probléma?
DN: Egyrészt az olvasás az agy számára az egyik legbonyolultabb,
legösszetettebb feladat - harminckét agyterület összehangolt munkája
kell hozzá. Míg a beszéddel kapcsolatban vannak öröklött génjeink,
amelyek segítenek abban, hogy a beszédértés, beszédképzés agyi területei
a szociális hatások révén fejlődjenek, addig az olvasásnál ilyen
"előhuzalozott" területünk nincsen, ami érthető, hiszen a
beszédtevékenység kialakulása a prehisztorikus időkbe nyúlik vissza, míg
az olvasás elsajátítása nálunk például csak Mária Terézia óta vált
általánossá. Ezért is nagyon lassú ez a folyamat: a pszichológia ezt
megszállásnak nevezi, mivel az olvasás megtanulása révén konkrét
agykérgi területeket "foglal el" ez a tevékenység. Másrészt a mai
gyerekek többsége olyan vizuális ingeráradatban él, ami nehezíti egyes,
az olvasáshoz elengedhetetlen képességek egyenletes fejlődését.
MN: A számítógépes játékokról van szó?
DN: Meg arról a hatásról, amit az életvitelszerű tévénézés
jelent. A tanulási zavarok mögött leggyakrabban éppen az olvasással
kapcsolatos problémák állnak - néha az igazi diszlexia, de leginkább
csak az olvasási nehezítettség, ami mindössze azt jelenti, hogy az adott
gyermek agya számára az olvasás mint különböző kognitív folyamatok
"összetanulása" nagyobb feladat. A nálunk diszlexiavizsgálatra
jelentkező gyerekek kilencven százalékánál a munkamemória - ami a
folyamatosan működő rövid távú emlékezetünk - vizsgálatakor az derül ki,
hogy a gyerek rövid távú verbális emlékezeti kapacitása a téri-vizuális
munkamemóriájánál lényegesen szűkebb. Ez az aránytalan fejlettség
nemcsak az emlékezeti funkciót, de a beszéd- és tanulási képességet is
zavarja. Elkezdjük kizárni a lehetséges okokat, és általában oda jutunk,
hogy a gyerek nem kapta meg a kiegyensúlyozott fejlődéshez szükséges
mennyiségű verbalitást, élő szöveget.
MN: Keveset beszéltek hozzá a szülei?
DN: Lehet az is, de itt inkább a kisgyermekkortól nagyon fontos
rendszeres élő mesehallgatásról, illetve ennek a hiányáról van szó. Ma
már egyértelmű, hogy az élő mese hallgatása semmi máshoz nem
hasonlítható mértékben fejleszti a később az olvasáshoz és a tanuláshoz
szükséges képességeket: a verbális kódolást, a figyelem fókuszálását
vagy a "belső", mentális kép létrehozásának képességét.
MN: Nyilván kevesen érnek rá esténként mesélni. Ráadásul
gyakran elhangzik, hogy a klasszikus mesék némelyikében horrorfilmekbe
illő szörnyűségek vannak.
DN: Nagy különbség van a hallott és a látott élmények
percepciója, egy mesében elhangzó lenyakazás és a híradóban látott
lefejezés között. Míg a verbális információk egy bonyolult, sajátos
elaborációs folyamatban raktározódnak el, vagyis a gyerek maga dönti el,
hogy ezekből mit enged magához közel, addig a vizuálisan közvetített
ilyen jellegű impulzusok közvetlenül jutnak el az amigdaláris
rendszerbe: ez az agyi terület felelős elsősorban a negatív, fenyegető
jellegű érzelmek kódolásáért és tárolásáért. Az így tárolt emléknyomok
később, a gyermeket érzelmileg megviselő, konfliktusos életszakaszokban
furcsa, néha bizarr érzelmi, viselkedési tünetek formájában fejthetik ki
hatásukat. Az is lehet, hogy ez a gyerek minden új helyzettől
szorongani fog - azért, mert az amigdaláris rendszerben éveken keresztül
"megemésztetlenül", feldolgozatlanul rakódtak le félelmi elemek.
MN: És a kifejezetten a kisgyerekeknek szánt "babatévé"
jellegű műsorok? Ott a gyerek csak lassan mozgó, helyes kis figurákat
lát.
DN: Ezek a műsorok - meg persze a nagyobb gyerekeknek készítettek
is - alkalmazott lélektani ismeretek alapján precízen megtervezett
hatásokkal dolgoznak. Egyfelől a tekintetnek egy álló pontra való
fixáláshoz bizonyos homloklebenyi területek érettsége kell, ami a
kisbabáknál még nem adott - ők tehát inkább tudnak egy mozgó ábrára
figyelni. Másrészt, ha valami a látás perifériáján elkezd mozogni,
rögtön arra fogunk fixálni - evolúciós adottság, hogy a mozgó kép
erősebb inger, mint az álló. A "babatévén" a percepció szempontjából
ideális sebességgel mozognak az elemek, és az inger azt a nagyon
primitív középagyi rendszert stimulálja, ami egy békánál is ugyanígy
funkcionál. Ezek a jól megválogatott mozgások folyamatos elemi
orientációs reakciót váltanak ki, vagyis a gyerek szó szerint nem tudja
róla levenni a szemét - ugyanúgy, mint a béka az előtte repülő
szúnyogról. Mondhatjuk, ez egy biológiai hipnózis, és a baba néhány hét
alatt függővé válik. A gondok először akkor jelentkeznek, ha például
elutazik a család, és a gyerek nem kapja meg a napi adagját: alvászavar,
nyugtalanság, kezelhetetlennek tűnő hisztéria formájában léphetnek föl
az elvonási tünetek.
MN: Mi a helyzet a nagyobb gyerekek tévézési szokásaival?
DN: Ha már kialakult egy olyan életvitel, amiben meghatározó
szerepe van a tévézésnek, és problémák vannak az olvasással,
szövegértéssel, sokat segíthet, ha tudatossá tesszük a filmnézést. Tehát
azt mondom, rendben van, Pisti, megnézheted a filmet, de amíg melegítem
a vacsorát, te elmeséled, hogy mit láttál. Ebben az esetben a tudatos
figyelem révén egész másképp szerveződik a memória: nem csak a vizuális
munkamemória működik, hiszen ha el kell mesélnie a sztorit, a gyerek
kénytelen fókuszálni a nevekre, az ok-okozati összefüggésekre, a
történet időbeliségére. Ez a feladat, vagyis egy történet elmondása
olyan összetett készséget feltételez, amit tanulni kell, és ehhez már
elengedhetetlen a vizuális ingerek verbális átkódolása. Tehát, ha már
mindenképp tévézni kell, akkor legyen az tudatos tevékenység, így
legalább valami haszna is lehet a dolognak.
MN: Ma már jószerivel nincs olyan óvodáscsoport, ahol ne lenne
legalább egy hiperaktívnak vagy figyelemzavarosnak titulált gyerek.
DN: Ennél a jelenségnél nagyon finom átmenetek vannak a gyakori,
enyhe figyelemzavartól a szerencsére ritkább, súlyos hiperaktivitás
szindrómáig. Ezek a gyerekek általában meglehetősen impulzívak, csak a
nagyon "pörgős" helyzetek kötik le őket, és mindig könnyen elterelődik a
figyelmük. Ezek a tünetek elsősorban az iskolában okoznak gondot. A
legtöbb figyelemzavarral az a probléma, hogy se büntetéssel, se
jutalmazással, tehát pedagógiai eszközökkel semmilyen módon nem lehet
ezt a deficitet befolyásolni. A figyelmi funkció fejlesztéséhez - főleg a
fiúknál - rendszeres, nagymozgásos aktivitásra van szükség. Nem elég a
downhillezés, hogy a gyerek majd jól kibiciklizi magát, hanem irányított
nagymozgás kell: úszás, lovaglás vagy tékvandó, mindegy, csak egy olyan
irányított mozgás, ahol az adott mozdulatsorok végrehajtása folyamatos,
a testére irányított figyelmet igényel.
MN: Hogyan függ össze ez a két teljesen különbözőnek tűnő dolog?
DN: Ezek a funkciók analógiásak. Ha azt látjuk, hogy egy gyerek
becsukott szemmel nem tudja megtartani maga előtt a két karját, esik le a
karja - ez a tónusvesztés -, tehát a tónuskontrollja hiányos, akkor ez
magasabb szinten, a kognitív funkciónál, a figyelem fenntartásánál
ugyanilyen deficitet mutat. Ugyanez az összefüggés "visszafelé" is
működik: a mozgás kontrolljának javulásával a figyelmi tevékenység is
javul. Ha szélsőségesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy ha a
kakaóbiztos tasztatúra helyett lenne egy másik projekt, és minden óvodás
megtanulná és végezné mondjuk a korának megfelelő tai-csi
gyakorlatokat, akkor nem lenne figyelemzavaros gyerek.
MN: Mit tegyen az a szülő, aki már-már szorongva hallja, hogy mennyi probléma lehet a gyermeke fejlődésében?
DN: Nem kell ehhez semmi különleges dolog. Egyszerűen csak éljen
benne a gyerek életében - erre a projektre persze nap mint nap szánni
kell egy kis időt. Akkor viszont nem fog váratlan csapásként a nyakába
szakadni, hogy a gyerek harmadikban sem tudja megtanulni a szorzótáblát -
mentessük föl matekból! -, mert már évekkel korábban észrevette, hogy
nehezen megy például a bal-jobb diszkrimináció: egy érlelő terápiával
rég behoztuk ezt a kis késést, és elkerültük, hogy a gyereknek számolási
nehézséggel kelljen az iskolában küzdenie.
